A családpasztorációs papok az Amoris laetitia kezdetű, szinódus utáni apostoli buzdítás hetedik, a gyerekek nevelésével foglalkozó fejezetének szentelték tavaszi összejövetelüket május 10-én: Tokár János OFM és Uzsalyné Pécsi Rita előadását hallgatták meg a Katolikus Pedagógiai Intézet épületében.

A Magyar Katolikus Családegyesület szervezésében Bíró László, az MKPK családreferens püspöke meghívására a Katolikus Pedagógiai Intézet (KaPI) budapesti épületében tartották hagyományos tavaszi találkozójukat a családpasztorációs szolgálatot végző papok.

Bíró László az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítás hetedik, Megerősödni a gyermeknevelésben című fejezetét választotta témául. Bevezetőjében a pápai dokumentumból idézett, fontos kérdéseket felvetve: minek tesszük ki gyermekeinket?; kire bízzuk szórakoztatásukat?; kik vezetik őket? – kérte átgondolásra a résztvevőket a családreferens püspök. Ferenc pápát idézve hangsúlyozta: a nevelő – sem a szülő, sem a lelkipásztor, sem az iskola – nem törekedhet arra, hogy a gyermekek minden élethelyzetét uralja. Folyamatok szeretettel való elindítására kell törekednie, ezzel tehet a legtöbbet azért, hogy felkészítse őket a kihívásokra. A családreferens püspök Ferenc pápa nyomán az integrálva nevelésre buzdított, amiben a szülő, az oktatási intézmény és a plébánia egymás szövetségesei lehetnek. Bíró László azt kérte a családpasztorációban tevékenykedőktől, gondolják át az összefogás lehetőségét.

Tokár János, a KaPI intézményvezetője Türelmes realizmus a gyermekek etikai nevelésében címmel jelezte a követendő hozzáállást: az erkölcsi nevelésben nem szabad azonnali eredményeket várni, és nem a „gyerekkel kell megváltatni a világot”. Kit nevelünk?; ki nevel, és mire?; ebben a folyamatban hogyan tud részt venni a pasztoráció és a katolikus iskola?: e kérdések mentén fejtette ki – számos gyerekkori emlékkel, tanári éveinek tapasztalataival illusztrálva – gondolatait.

A kit nevelünk? kérdést taglalva Piaget és Lorenz elméletét idézte, mely szerint az ember életében az első hat év meghatározó jelentőségű, és rámutatott az öröklődés (60 százalék) és a külső befolyás (40 százalék) fontosságának arányára. „Hozott anyagból dolgozunk, de ez nem ment fel felelősségünk alól. A megértés feladat, a felszínesség sokat árthat” – hangsúlyozta. Hozzátette: 2016-ban megkezdődött az új Nemzeti Alaptanterv kidolgozása, mely a gondolkodási struktúrák és az érzelmi folyamatok formálására kívánja fektetni a hangsúlyt. A nevelő személyére rákérdezve a szülői feladatot – a „hiteles felnőttség” – követelményével jellemezte.

A mire nevelünk? célt tekintve széles körű konszenzus figyelhető meg a társadalomban. Mindenki a jóra akar nevelni, de abban már nagy az eltérés, ezt a jót hogyan értelmezzük. Negatív beállítódásainkra figyelmeztetett: megfelelési kényszereket alakítunk ki a gyerekekben, és sok esetben az vezet minket, hogy „nekik jobb legyen, mint nekem volt”. Nem nevelünk-e kis diktátorokat, illetve nem várunk-e túl sokat tőlük? – vetette fel az életpályája jelentős részét tanárként, iskolaigazgatóként eltöltött előadó. Pozitív nevelési utakat is mutatott: a jóra irányuló feladat kiszorítja a rosszat, mivel nem ad arra alkalmat. Mindazonáltal a rosszal szembe kell nézni – hangsúlyozta Tokár János. A jóban való megerősítés, a szokások kiépítése és a célkitűzés, hogy senkiről sem mondunk le, kell hogy vezesse nevelésünket.


A pasztoráció és a katolikus iskola kapcsolatát tárgyalva szembesített kölcsönösen megfogalmazott vádakkal: a katolikus iskola elvonja a plébániától a fiatalokat, katolikus jellegét igazán nincs, ami indokolja, hiszen feladata az oktatás-nevelés. Ezekre válaszul rámutatott: a katolikus iskola a katolikus értelmiség nevelésének terepe, és a világi iskolákkal szemben mégiscsak a hitre nevelés közegét biztosítja. Számadatokkal igazolta, hogy a katolikus iskolába járó fiatalok száma tízszerese annak, mint ahányan jelen vannak egy plébánia életében, így elérésükben óriási lehetőséget jelent az oktató-nevelő intézmény. Rámutatott az iskola nyújtotta előnyökre: adott a mindennapos találkozás, a szintézis lehetősége a hit és a műveltség, a hit és az élet között, a keresztény antropológiára épülő értékrend, a közösségi normák és életszemlélet átadásának lehetősége, továbbá a tantárgyak és jelképek szintjén is jelen van a vallás. Az előadó feladatként jelölte meg a szülőkkel való kapcsolattartást, az öregdiákok bevonását a hosszú távú elköteleződés elősegítésébe, valamint a külvilágból érkező hatások feldolgozását. Tokár János szerint nagyon fontos a lelkipásztor és az iskola együttműködése, kölcsönösen hoz előnyöket a feleknek. Előadását Gandhi-idézettel zárta: „Mi magunk vagyunk a változás, amit látni szeretnénk a világban.”

Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató kapcsolódott a KaPI intézményvezetőjének gondolatmenetéhez. Elsősorban arra kereste a választ, hogyan segíthetjük – fókuszban a lelkipásztor – a családokat a nevelésben. Az előadó szerint komoly gond egy átfogó katolikus nevelési szemlélet hiánya, ezért kötelezte el magát Joseph Kentenich, a Schönstatt mozgalom alapító atyja pedagógiai rendszerének népszerűsítése mellett, mely profetikus, hiszen megelőzve korát olyan irányokat mutat, melyeket a modern neveléstudomány és az agykutatás is alátámaszt. Emellett mély, alapos és szakszerű, mert olyan szemléletmódot nyújt, aminek segítségével megoldást találhatunk mindennapi nevelési, önnevelési problémáinkra.

Előadásában az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításból idézett, megmutatva, hogy a Ferenc pápa által megfogalmazott nevelési irányok és feladatok az általa képviselt szemlélettel összhangban az érzelmi intelligencia készségfejlesztésére teszik a hangsúlyt. Kiindulásként elméleti megközelítést adott: az érzelmi terület minden agyközpontunkat behálózza; ebbe a hálóba bekerülve mozdítható meg az egész személyiség. Hosszmértékben kifejezve: a tudatos szintünk 11 milliméter, míg a tudat alatti 16 kilométer. „Csak az kerül be a tudatalattiba és így a hosszú távú memóriába, amit érzelmi hatások is kísérnek” – jelentette ki. Majd az adottságok és készségek viszonyát vizsgálta: a biológiai, fiziológiai, idegi adottságok mindössze 20-30 százalékban határoznak meg minket, és ezek iránya is megváltoztatható.

A készségeket tárgyalva arra figyelmeztetett: ezek csírájukban vannak jelen az emberben, nevelést igényelnek. Megkülönböztetett kognitív, affektív, konatív és társas készségeket. A kognitív szint – az IQ – aránya húsz százalék, de az oktatásban az erők 92 százaléka ennek fejlesztésére irányul. Ezzel szemben az affektív szint – amit Ferenc pápa is szorgalmaz – háttérbe szorul, ezért hárul nagy felelősség a családra. Mivel ez a készség nem tud kifejlődni, ezért uralkodik társadalmunkban a közöny. A konatív készség tesz képessé a nyitottságra, a motiválhatóságra, a kötődésre – Isten felé is.

A négy gyermeket nevelő édesanya azt hangsúlyozta, hogy ezek a készségek nevelhetők, fejleszthetők, mégpedig az élmény, a tapasztalás, az azonosulás útján. Ezekből sok kell hogy maradandóan beépüljön, és krízishelyzetben így jelent erőforrást. Az előadó Ferenc pápával összhangban részleteiben szólt az affektív készségekről: az érzések azonosításáról; az azonosulás, az együttérzés, az empátia átéléséről; a vágyteljesítés késleltetéséről; az indulatkezelésről; a kritika fogadásáról és megfogalmazásáról. Mindezek elsajátításával élhetőbbé válhat a családi élet.

Az előadások után a résztvevők csoportbeszélgetések keretében dolgozták fel az elhangzottakat.

Trauttwein Éva

Forrás: Magyar Kurír